try another color:
try another fontsize: 60% 70% 80% 90%
www.apaklub.hu
A jó(ságos) Apák Virtuális Klubja.

Amikor a gyerek KICSIT MÁS 05.

Dr. Tárnok Zsanett neuropszichológus, klinikai szakpszichológus (Vadaskert Kórház és Szakambulancia) / Mindennapi pszichológia 2011/1. (19. szám) nyomán

A felismerés nehézségei
Sokszor előfordul, hogy a közvetlen környezet nem is érzékeli a„kicsit más” jellegű viselkedésmintákat, ugyanis egyrészt megszokták őket és a maguk módján „rátanultak” arra, hogy a családon belül hogyan kezeljék azokat, másrészt sokszor bizonytalanok abban, hogy azok a minták, amit a gyermek mutat, normálisnak mondhatók-e vagy sem. A gyermekpszichológiai/pszichiátriai praxisban tipikusan akkor jelentkeznek a családok az első problémákkal, amikor a gyermek már a második osztály körül jár. Az óvodában még nem jelent akkora gondot az enyhe figyelemzavar, a túlmozgás, ott még nincs szó arról, hogy tartósabban kellene koncentrálni vagy 45 percig ülni egy helyben. Az első tanév alatt pedig általában időt hagynak arra, hogy az esetleg nehézségekkel küzdők alkalmazkodni tudjanak az iskolai szabályokhoz. Sok családra jellemző az is, hogy a problémákat kimondatlanul elhárítják, nem néznek szembe vele, alulértékelik. Tipikus példa erre a fiúgyermekekkel szembeni attitűd, ami azzal a hiedelemmel van összefüggésben, hogy „fiúból van, persze hogy rosszalkodik, hiszen ez a dolga”.

--------T O V Á B B ------>

Természetesen minden gyermek más, és egyéni fejlődésük is eltérő menetben zajlik. Az iskoláskor körül az agyban is jelentős változások történnek; a gátlásért felelős területek (legyen az viselkedéses, érzelmi vagy kognitív) jelentős szerepet kapnak. Éppen ezért az adaptív fejlődés során egyre könnyebb legátolni azokat a feladat szempontjából nem releváns ingereket, amik akadályozhatják a sikeres munkavégzést, beilleszkedést az iskolában. Bizonyos fejlődési zavarokban ez a gátlás egyáltalán nem működik, illetve nem működik jól. Ilyenek az úgynevezett fejlődési neuropszichiátriai zavarok, mint a már említett figyelemzavar-hiperaktivitás szindróma (ADHD), tic-zavarok, kényszeres tünetek. Neuropszichológiai hátterük nagyon hasonló: amíg a figyelemzavaros nem tudja legátolni azt, hogy figyelmét ne tereljék el a felesleges ingerek, addig a hiperaktív sem tudja azt legátolni, hogy viselkedésével, mozgásával ne reagáljon impulzívan mindenre, ami éppen éri. A ticelő gyermekek gátlási problémája abban nyilvánul meg, hogy az önkéntelen, automatikus mozgásokat és hangadásokat nem tudják kontrollálni, kényszerbetegségben pedig az állandóan visszatérő kényszercselekvések és kényszergondolatok tudnak súlyos funkcionális károsodást okozni. Ilyen lehet pl. a túlzott és gyakori kézmosás, a rigid rituálék, mindenféle haszontalan dolog összegyűjtögetése, félelem bizonyos betegségektől. Az is nagyon gyakori, hogy ebbe az egész családot bevonják, és a szülők sokszor kiszolgálják ezeket a tüneteket. Az említett szindrómák, az ADHD, a tic és a kényszer rendkívül gyakran együtt járnak, és természetesen súlyossági fokuk nagyon eltérő lehet.
A fenti neuropszichiátriai zavarokat az újabb fejlődéslélektannal foglalkozó szemléletek már egy spektrumon képzelik el, és összefoglalóan frontostriatális kórképeknek nevezik, azokra az agyi területekre utalva, amelyek részt vesznek a gátlós és aktivitás szabályozásában, a viselkedésrendezésben, a kognitív és érzelmi élet irányításában. Fontos megjegyezni, hogy ezek a zavarok nagyon színes képet mutathatnak a tünetek változékonysága és a súlyossági fok tekintetében.